Gyanítom, hogy a fenti megállapítás nem a 21. század vívmánya. Az ember mindig ember marad. Igen, a jókislányság csak álca volt mindig is, és minden nőben ott szunnyad az örömlány.

Mert, hogy örömet akar szerezni... saját magának. És ehhez mintha nem lenne elég egy férfi, aki egy életen át végigkíséri.

Nap mint nap felvetődik bennem a kérdés, hogy létezik-e igaz szerelem. Amikor nem vágysz semmi és senki másra, csak RÁ. Hosszútávon, és nem csak ideig óráig. Néha egy-egy szerelmespárt látva ellep a rózsaszín köd engem is, és sóvárogva sóhajtok fel, hogy "haj be szép is ez a szerelem!". Aztán amikor ott lenne a lehetőség, és egy daliás lovag komoly kapcsolatot szeretne tőlem, szépen kikosarazom és kacagva tovább lépek. Persze, nyilván ennek az az oka, hogy hiába daliás az a lovag, nekem akkor sem eléggé az.

Bevallom: nekem a nagyképű, hatalmas egóval megáldott, csízmosolyú lókötők jönnek be. Akiknek már a szemük villanásából látom, hogy semmi jóra nem számíthatok. És mégis ők kellenek. Régebben azt hittem, meg tudom őket szelidíteni, és majd miattam jó útra térnek. Aztán rájöttem, hogy a nagy büdös francokat! Kutyából nem lesz szalonna, de még szalámi sem. :-)

Nem voltam mindig ilyen cinikus. Kamaszként hittem a nagybetős Szerelemben, és a hercegben fehér lovon. Persze, már a legelső kapcsolatom is tiszavirágéletű volt valamint meglehetősen kiábrándító.

Egy gimnáziumi évfolyamtársammal jöttem össze egy kirándulás alkalmával (azt az első csókot azóta is top 3-ba sorolom, olyan egetrengetően fantasztikus volt). Egy hétig voltunk "együtt". Aztán a kirándulás utolsó napján hirtelen megváltozott, hidegebb és visszafogottabb lett, majd a buszon hazafelé megbeszéltük a dolgokat. Azt mondta, ő sosem lenne képes viszonozni az én érzéseimet, túl jó vagyok hozzá, és egyébként is félti a kapcsolatunkat a saját osztálytársai pletykálástól (ez utóbbi: WTF?!).

Nemrég jöttem rá, hogy ugyanezeket a mondatokat ("nem vagyok elég jó hozzád" stb.) azóta vagy egy tucatszor hallottam. Mintha újra és újra ismételné magát a történelem. A saját történelmem. Hogy miért kellett nekem ilyen elcseszett egy karmával születnem szerelmi téren?! Biztosan ki tudnék törni belőle, valamifajta életfeladat kapcsán, amit végre sikeresen oldok meg, csak éppen fogalmam sincs mi lenne az. Gondolom, itt van a szemem előtt...

Elnézést az ezoterikus gondolatokért, csak valóban nem tudom már mire fogni azt, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Pedig nem vagyok csúnya, nem vagyok buta, szeretek társaságba járni, szeretek táncolni, iszok sört, bort, pálinkát, jagert (magyarul mindent). Mosok, főzök, takarítok, és ha a BL-t nem is követem, de azért képes vagyok végignézni egy focimeccset. Tiszta multifunkcionális vagyok. Lehet, hogy ez a baj?

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy azért nem kellek tartósan senkinek, mert azt érzik a férfiak rajtam, hogy meg tudom állni a helyem egyedül is. Valóban, sosem voltam az a pátoyolgatni való típus. Legalábbis nyíltan nem. Nem mondanám, hogy fiús lány voltam, de mindenestre nem az a cicababa, akinek a kegyeiért versengenek. Sok fiú barátom volt mindig is. Mert mindent meg tudtak velem beszélni... hurrá! Szóval bizonyos szempontból olyan vagyok, mint egy pasi. Ezért nem kellek nekik csak egy-két éjszakára?

Visszatérve a bejegyzés címére. Az van, hogy az évek tettek idézőjeles k.rvává. Vagyis egy olyan lánnyá, aki ha nem is kifejezetten az egyéjszakásokra hajt, mindenesetre nem szívesen marad ki egy jó kalandból. Egyszer élünk-jeligével. Na meg persze azért, mert azt látja maga körül, hogy forr a vére a kortársainak, és a legvégsőkig akarják feszegetni a határokat... amíg még lehet. És egyébként sem kell ő senkinek tartósan, akkor meg miért maradna ki a jóból? ;-)

Egyáltalán: a tartós kapcsolat nem csak kamu? A gyávák élethazugsága, akik nem merik kihasználni a lehetőségeket.

Vagy ők hazudnak, vagy én.