Hány fecske kell egy nyárhoz?

A 70-es években a Stanford Egyetemen végeztek egy nagyhatású kísérletet. A jelentkezők körében véletlenszerűen kiválasztottak x embert börtönőr szerepre, és x embert rab szerepre. Ezek után bezárták őket egy zárt helyre napokra. A rabok értelemszerűen cellában voltak elhelyezve, a börtönőrők pedig felügyelték őket. A kísérlet vezetői semmiféle utasítást nem adtak egyik tábornak sem, bekamerázták őket, és hagyták, hogy történjenek a dologok: az őröknek csupán annyi volt a dolguk, hogy rendet tartsanak. Igen hamar - noha a rabok valójában semmiféle bűnt nem követtek el - az őrök egyre agresszívabbak lettek velük szemben. A kísérletet végül a tervezettnél előbb, hat nap után le kellett állítani, mert elfajultak a dolgok. Mindez arra mutatott rá, hogy amint törvényes hatalmat, azaz legitimációt kap egy ember, látszólag minden ok nélkül erőszakossá és zsarnokká válik - különösképpen, ha mindezt csoportban teheti. 

Tovább gondolva ez esetet, felmerül bennem a következő kérdés: mi lett volna, ha pár hét elteltével a rabokból őrők, az őrökből pedig rabok lesznek? Vajon megtorlás következett volna?

Ez az új médiatörvény-tervezet, és az azt körülvevő polémia kapcsán merült fel bennem. Egész konkrétan akkor, amikor elhangzott egy jobboldali értelmiségi szájából, hogy "nem értem miért van a bal lib sajtó felháborodva ezen, hiszen éveken keresztül nekik kedveztek, ők irányítottak mindent, most miért vannak megdöbbenve?" (az idézet nem szó szerinti, de a lényeg megmaradt). Tehát, ha MI éveken keresztül elszenvedtük a TI gonosz, megátalkodott, erkölcstelen irányításokat, akkor most, hogy megvan a hatalmunk, visszaüthetünk.

A baj ezzel csak az, hogy ebben az esetben a MI semmivel sem különb a TI-nél... sőt... 

Még sosem éreztem ennyire erősen vágyat arra, hogy itt hagyjam ezt az országot. Nem látom a koncepciót és nem látom a jövőt. Szar ügy...

Itt van ez a természetes tehetségű Melinda a Megá-ból. Középkorú is, elesett is, jó hangja is van. Ő lehetne a magyar Susan Boyle (mert ugye nekünk is kell egy). Nagy esély lehetne ez a verseny. És mégis mindenáron el akarja szúrni.

Olyanokat emleget, hogy "meghaladja a képességeit" a feladat, és, hogy ő "túl öreg már ehhez". Soha egy pozitív gondolatot nem hallottam még tőle. Közben meg kiáll a zsűri elé, és hatalmasat énekel. Aztán vége a dalnak: elkezd hunyorogni a reflektorfényben, pofákat vág, mintha pisztollyal kényszerítenék, hogy a színpadon álljon. Semmi, de semmi akaraterő nincsen benne.

Az a típusú ember, aki saját sikereinek útjában áll. Talán az élet már sok csalódást hozott neki, ki tudja... De ha végre sikerélményben lenne része, azt miért nem akarja elfogadni? Miért ágál mindenáron ellene? Miért nem tudja elhinni, hogy az ember saját sikerének kovácsa?

Annyira görcsösen ragszkodik a "neki nem sikerülhet semmi" elképzeléshez, hogy a valóban nem is sikerül. És akkor, fogadjunk, hogy diadalmasan kiállt majd fel: "én megmondtam!". Észre sem veszi, hogy őmaga a legnagyobb ellensége sajátmagának.

Persze, az is lehet, hogy olyan szerződést dugtak az orra alá, amely igencsak okot ad arra, hogy ráfagyjon a mosoly az arcára: pl. két évig ingyen kell dalolásznia a tévékettőn... (a példa "természetesen" csak a fantázia szüleménye ;-)).

A jegeskávé és a citromos sör szabadtéren való elfogyasztása után a legjobb dolog nyáron az, amikor beleharapsz a kovászos uborkába, és a savanykás lé végigfolyik az álladon.

Igen, tudom, hogy félreérthető, de ez jutott eszembe, ahogy majszoltam a kovi ubit, és még a nagylábujjam is olyan lett... szétfröcsögött, na :-))

(Nancy inspirált, hogy kirakjam az én kedvenc euroviziós dalomat)

És a tavalyi kedvencem:

Nyálas, de szeretem!

Jaj, majd' kifelejtettem a norvég versenyzőt. Jóképű pasi, gyönyörű szám, csak sajnos baromi hamisan adta elő a döntőn... Hüpp-hüpp

A Triumph teleplakátolta a várost a fürdőruha reklámjával. Először "matróz-stílusban" nyomták. Egy valószínűtlenül magas és gebe csajszi tekergett a plakátokon kék-fehér csíkos bikiniben. Szinte nem is volt dereka. Minden nap megborzongtam, amikor a villamos elment a reklám előtt.

Aztán szerencsére, lecserélték és most egy hippi-lány mosolyog a képekről. Neki már csípője is van. Megnyugodtam, hogy kimehetek én is a strandra az idén :-)

Szóval rájöttem mi az én nagy bajom (és mellesleg miért volt igaza a főnökeimnek, amikor második nap közölték, hogy nem látszik rajtam a motiváltság).

Tehát a helyzet egyszerű: nincs kedvem tanulni, újat megismerni. Erre egyébként annak kapcsán jöttem rá, hogy nagyanyám odaadta a kiolvasott Nők Lapját (amit amúgy egy nívós női magazinnak tartok): én meg itthon unottan lapozgattam, elolvastam a cikkek címeit, megnézegettem a hozzájuk tartozó képeket, és már tudtam is miről szólnak a történetek. Semmi, de semmi újat nem tudtak nekem mondani. Egy kósza írás sem keltette fel a figyelmemet, még öt percre sem. Így van ez a tévével is: legyen az híradó, pletykaműsor, reggeli csevegés... semmi sem érdekel. És ez az alaphelyzet a hétköznapjaimban is.

Nem vagyok már kíváncsi semmire! Úgy érzem, nem akarok már újat megtudni, mert már mindent tudok.

Ez nyilván téveszme. Mégis teljes apátiával fordulok a világ felé.

Nem vagyok depressziós vagy ilyesmi. Csak éppen a magánéletem rendben van, nem hajt a vágy, hogy minden hétvégén bulizni, társaságba járjak, éjszakába nyúló beszélgetéseket folytassak vadidegenekkel a romkocsmában, vagy éppen szerelembe essek egy szimpatikus fiatalemberrel éjfél és hajnali négy között. Persze néha hiányzik, hogy bölcsészmódra megváltsam a világot a kávézóban, és, hogy kitomboljam magam a "sáros lett az új cípőmre"; de szingli barátnőimnek sikerül néha elcsábítani, és ebbéli igényem ki is van elégítve egy hónapra.

A munkámban teszem a dolgom, igyekszem figyelmesen elvégezni a rám szabott feladatokat. De itt vége is a történetnek. Nem teszem oda magam, nem brillirozok. Én jóval nagyobb munkabírással és kreatívitással bírok, mint amennyit most mutatok a külvilág felé. Ennek miértjére egyszerű a válasz: nincs kedvem a motiváltsághoz.

Biztos sértett vagyok, amiért nem úgy jöttek össze a dolgaim karrier terén, ahogy én azt elképzeltem magamnak. Szép csendben duzzogok hát a sarkomban.

U.i.: A munkám egyébként jó. Kiszámítható, és megfelelő mértékben honorált. Ráadásul legalább az egyik szakomnak van köze hozzá, úgyhogy nem hiába végeztem el az egyetemet. Szóval nincs gáz, csak megint bováryné-skodok :-)

Hosszú időt hagytam ki, tudom. De amikor este hazaesem, a napi 8 óra monitornézés után már kigúvad a szemem.

Egyébként is szalad az egész lakás, mert nem tudom napközben elpakolni, amit este összedobáltam. És amúgy sincs időm semmire. Nem tudok normálisan ügyet intézni sem, mert fél hatkor már rég zárva vannak a hivatalok.

Kemény dolog ez a meló.

Egyébként nem rossz, de nagy valószínűséggel nem innét fogok nyugdíjba menni :-) De ez most teljesen megfelel. Úgy fogom fel az egészet, hogy amíg itt vagyok, addig van időm beérni arra a munkára, amire vágyom. Na persze, azt sem tudom jelenleg mire vágyom, de éppen ezért kell a beérési időszak.

Hát, ennyire telett most tőlem. A helyzet az, hogy nincsenek gondolataim :-)

Nem igen írnék a lenti linkhez semmilyen fajta megjegyzést, mélységesen egyetértek az írás minden szavával. Csupán néhány gondolatot emelnék ki:

"A tanároknak sikerült ugyan olvasásra tanítaniuk ezeket a fiatalokat, kritikus olvasásra azonban nem."

"A történelemórákon nyilván megkerülhetetlen fontosságú évszámokat és névlistákat magoltattak be oda-vissza. Thüküdidésztől Kissingerig. Épp csak logikai összefüggéseket és a közelmúlt történelmi tanulságait nem sikerült átadni."

http://www.hirszerzo.hu/cikk.miert_jobbikos_a_generaciom.150132.html