A papás-mamáshoz pénz kell. Pénz meg csak szar munkából van - A Szabadság útjai-ban hangzik el ez a mondat, nem mellesleg egy elmegyógyintézetben kezelt ember szájából. Ő fogalmazza meg a kertvárosi élet jellegzetességét is: reménytelen üresség mindenütt.

(Aki nem látta, és még meg szeretné nézni, ne olvasson tovább)

A film szinte minden mondata zeng bennem. Tegnap láttam először, de fejből tudnék idézni jó pár részt. Kíváló történet, kíváló színészekkel. Bár Kate Winslet szájából néha olyan mondatok hangzanak el, amit mintha egy filozófia könyvből szedne. De ettől azért tekintsünk el, mert hihetetlen igazságokkal és dilemákkal szembesít minket. Ráadásul az általa megformált karakter marad a legkövetkezetesebb. És ha már kritika: Leonardo DiCaprioról sem tudnám elképzelni, hogy ő férj és apa. Azonban ez valószínűleg a kölyökképének köszönhető. Tulajdonképpen hajlok rá, hogy elhiggyem a játékának köszönhetően, hogy ő bizony egy kertvárosban élő családfő (de mégis ott motoszkál bennem, hogy sokkal hitelesebb svindlerként a Kapj el, ha tudsz!-ban). No mindegy.

Szóval: A szabadság útjai. A kelepcéről szól. Elég hamar rájöttem, hogy ezek soha a büdös életben nem fognak elköltözni Párizsba. Csak beszélnek róla. Mindenről, mindig csak beszélnek, de sosem lépnek (kivéve persze Aprilt a végén, amikor abortuszt csinál magának... bele is hal). Amit pedig megtesznek (vagyis félrekefélnek), arról meg nem beszélnek (kivéve Franket a végén, aki bevallja, hogy megcsalta a feleségét, de ekkor már késő, mert az asszonyban semmiféle érzelmet nem vált ki a hír).

 Az egész sztori azon alapul, és ez egyben a leitmotiv, hogy "mi különlegesek vagyunk, mi mások vagyunk, mi eltérünk az átlagtól". Közben pedig nagy francokat. Ezt April is belátja, mondja is, de mégsem nyugszik bele (ugye emiatt lesz a tragikus végkifejlet).

Azon gondolkodom már tegnap óta, hogy mi lett volna, ha mégis elmentek volna Párizsba. Vajon tényleg szabadok lettek volna?

Egy vita során Frank azt vágja April fejéhez, hogy gerinc kell ahhoz, hogy együtt tudjon élni az ember a felelősséggel. A nő visszakézből válaszol: a gerinc azért kell, hogy az ember azt csináljon, amit akar. Hatalmas dilemma. Őszintén szólva én mégis Frank pártján állok - mindamellett, hogy értem és átérzem April érzelmi viharait.

Én úgy gondolom, hogy nem lesz attól valaki sokkal gerincesebb és/vagy szabadabb, ha a saját vágyai szerint él. Mert onnétól kezdve, hogy van egy férjed és gyerekeid, nem csak saját magadnak tartozol elszámolással. Én akkor vagyok jól, ha a szeretteim jól vannak. Tehát lemondásokra és kompromisszumokra van szükség. Persze ahhoz, hogy ne legyek mártír, fontos, hogy kapjak is cserében: lemondásokat, kompromisszumokat és főként szeretetet. Ehhez pedig felelősségteljes viselkedés szükségeltetik mindkét részről.

Ugyanakkor Aprilnek azért adnék pontot mert pontosan felismeri azt, amit a férje elfojt: Frank-nek szar és unalmas munkája van a Knox-épület 15. emeletén (ahonnét kitörni nehéz). Mindkettejüket bedarálja a kertvárosi példásnak tűnő élet (persze azt már a Született feleségek óta tudjuk, hogy mindenkinek van szennyese :-)). Ebből nincs igazán menekvés: vagy diliházban kötsz ki a nagy életigazságaiddal, mint John, vagy pedig életveszélyesen ártasz saját magadnak, ahogy April teszi az abortusszal.

És mégis: jobb lett volna Párizsban? Izgalmasabb lett volna? Más lett volna? Nem lett volna egy idő után ugyanolyan, mint Connecticutban? Miért nem volt ELÉG JÓ az élet a kertvárosban?

Miért akarunk különlegesek lenni, amikor csak emberek vagyunk?