Olvasom egy barátnőm blogját. Rettenetesen régen nem beszéltünk egymással. Ő is el van havazva, meg én is. Na meg mindig is meglehetősen eklektikus volt kettőnk kapcsolata: hol sülve-főve együtt pizsama-partyztünk, hol pedig fél évig se kép, se hang.

Szóval belemélyedtem a blogjába, amit már vagy két hónapja nem olvastam. És meglepődtem. Pszichomókushoz jár, és most kezd rájönni arra, hogy miért van ennyire elcseszve az élete. Ezt én, kivülállóként már évek óta látom, csak sosem voltam olyan bátor, hogy szembesítsem vele. Tudniillik igencsak sértődékeny, és minden nem megfelelő módon elhelyezett kritikát hadüzenetnek vesz. Szóvál nála a kérdezős-módszer a nyerő, és ezt egy pszi végig is tudja vinni (plusz nem barátja, ismerőse).

Érdekes látni azt, hogy hogyan döbben most rá dolgokra. Persze még mindig nem mindent lát tisztán (vagy legalábbis úgy, ahogy én, de mondhatom, hogy tisztábban látok, mint ő, mert én őt három lépés távolságból figyelem, úgyhogy talán objektívebb is vagyok). Felismerte, hogy a családja - aki mellesleg valóban mindig is a legjobbat akarta neki - az, aki a legjobban gátolja őt (érzelmi és anyagi zsarolások révén). Ugyanakkor még nem jutott el odáig, hogy észrevegye: ő maga a legnagyobb akadálya a boldogságának. De hát ehhez nem elég pár hónap pszichiáter (ha egyáltalán tud segíteni, de láttam már csodákat).

Szóval a barátnőm esete kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon én mennyire látom tisztán a saját életemet, cselekedeteimet, gondolataimat, szüleimmel, családommal való kapcsolatomat. Biztosan sok érdekes dolgora rájönnék. Persze én nagy analizálgatós elme vagyok (majdnem pszichológusnak mentem...), és nem csak másokat, hanem magamat is állandóan felülvizsgálom. Ha feszült vagyok vagy mérges, esetleg kellemetlenül érzem magam, akkor miután elmúlt a rossz érzés, egyből beindul az ön-analízis: mit éreztem az adott helyzetben? mi és miért váltotta ki belőlem azt az érzést? hogyan nem érezném rosszul magamat? Minden esetben valamiféle konklúzióra jutok, de még így is biztos vagyok benne, hogy a természetes védekező mechanizmusaim nem engedik láttatni a teljes képet önmagamról. Beismerem a hibáimat, de csak egy részét. Persze ezt úgysem mondom el senkinek, és mégis saját magam előtt is szégyellek dolgokat.

Mindenesetre merem remélni, hogy a lehető legtöbbet megteszem azért, hogy lássam az erényeimet és a hibáimat, és tudjak változtatni, ha szükséges. Ez pokoli meló, sok-sok papírzsepi kell hozzá, de az évek múlásával rutinossá válik az ember. Na és persze nem másokban kell keresni a hibát, hanem saját magadban. Vagy legalábbis ebből kell kiindulni.