Ígérem soha többet nem nézek nyálas amerikai romantikus filmet. Ugyanis ezektől gyakran az az érzésem támad, hogy a világ szép, a férfiak és nők egymásra találnak, és boldogan élnek az idők végezetéig...

Ilyenkor mindig elkap a szentimentalizmusom, és egy ideig azt hiszem, lehetséges a szerelem. Kicsit sírdogálok is magamban a film alatt, hogy "hol van az én hercegem?", de a végére szent mosollyal gondolok arra, hogy biztosan engem is vár valahol A Férfi (ez is a hülye, érzelmes stáblista zenének köszönhető).

Utálom, hogy átver engem a show-business.

És utálom azt is, hogy nálam ezerszer nyomibb lányoknak van "párjuk". Olyanoknak akik két értelmes mondatot nem bírnak kinyögni. Akik iszonyat gebék. Vagy akik nagyon kövérek. (Oké, oké, nem vagyok egy soványság én sem... :-S). Akik folyton hisztériáznak. Akik papucsnak tartják a pasit. Vagy akiket rabszolga gyanánt tart életük párja. Akik állandóan morcosak. Vagy akik egész álló nap bamba vigyorral az arcukon sétafikálnak. Akik feláldoznak mindent a férfiért. Vagy akik iszonyat karrieristák. (Hosszú még a lista, nem sorolom tovább.)

No mindegy. Holnapra lenyugszom. Elszáll a szentimentális önsajnálatom, letojom a világot, és már fanyalogni sem fanyalgok, amikor meghallom a '"szerelem" szót. Totális közöny rulez!