Rég történt, több mint egy éve, de jelentős mértékben meghatározta a párkapcsolatokhoz való hozzáállásomat. És bár megfogadtam magamnak, hogy ezen a blogon nem említem, most mégis kikívánkozik belőlem.

"Anyám mindig azt mondta, hajnali kettő után már semmi jó sem történhet, inkább menj lefeküdni"  (Ted, a How I met your mother-ből). Nos, ez így igaz. Sokat buliztam az elmúlt esztendőkben. A gyakorlat azt mutatja, ha hajnali kettőig nem találkoztál normális emberrel, már csak a totális idióták maradtak.

Egyik alkalommal belebotlottam egy szimpatikus fiatalemberbe. Nagyon ismerős volt, elkezdtünk dumálni, kiderült azonban, még sosem találkozhattunk. Úgy tűnt jól megértjük egymást, nem sokkal később randizni kezdtünk. Én teljesen odáig voltam érte: imádtam vele lenni, imádtam beszélgetni vele (olyan észjárása volt, ami nagyon ritka, valóságos szellemi kánaánban éreztem magamat).

Aztán jöttek a pofonok, amelyeknél én, a fülig szerelmes (?) még oda is tartottam az arcomat: "Üssél, minél jobban szenvedek, annál jobban imádlak" (persze a felettébb hülye magatartásomra csak jóval később jöttem rá). Bármilyen szemétséget csinált, én próbáltam őt mentegetni. Megtette péládul azt, hogy az első együtt töltött este után, egy váratlan telefonhívásra hivatkozva bocsánatot kért és elhúzott (egy ismerős lelkét ment ápolni, aki épp akkor rúgta ki a pasiját - utólag kiderült, a sztori igaz volt, de akkor sem kellett volna otthagynia, pláne, hogy az ő lakásán voltunk). Ekkor kiborultam, ki is mutattam, de továbbra is tartottuk a kapcsolatot. Nem részletezem: napi msn vele (a lakótársam függőnek nevezett), és folyamatosan ő járt az agyamban... hónapokon keresztül! Sosem ért rá, de bulizni folyamatosan járt a barátaival, alig találkoztunk, nekem mégsem volt gyanús.

Többször megaláztam magamat, belementem a macska-egér játékba, kikezdtem az egyik haverjával egy szórakozóhelyen. Undorító módon viselkedetem. A végletekig elmentem, könyörögtem, hogy találkozzunk. Olykor véletlenül bulikban összefutottunk, ilyenkor rendre az lett az eredmény, hogy nála kötöttem ki. A szex nem volt jó. Én mégis ragaszkodtam hozzá. Talán a beszélgetéseink miatt: szellemi orgazmust éltem át vele, mindenről tudtunk beszélni, rengeteg ideológiai vitát folytattunk, baromira inspirált. És emellett nem zavart, hogy érzelmileg egy csődtömeg (ekkor persze még nem vettem ezt észre). Elhittem mindent: hogy mi ketten olyanok vagyunk mint a jin és a jang.

Aztán egy szép nap kiborult a bili, bevallotta, hogy ő más lányokkal is randizik. Nekem még ez sem volt elég, megpróbáltam ezt elfogadni, és modern szingli nőként hozzáállni a dolgokhoz. Szabadjára engedtem én is magamat. Monogámia? WTF! :-)

Természetesen még mindig vonzódtam hozzá, néha-néha beesett egy kis szex vele, továbbra sem jelentett élvezetet... ez volt a mazochizmusom csúcsa. Aztán egy esős őszi éjjelen, megvilágosodtam. Pontosabban megundorodtam magamtól. Buli után megint felmentem hozzá, és ahogy hajnali kettő után ott feküdtem az ágyában azon gondolkodtam, most kéne szépen felkelni innét, hívni egy taxit és agyő. Fojtogatott az undor és a bűntudat érzése: én nem ez a lány vagyok, mi a francot keresek ennek a balféknek a lakásán vasárnap hajnalban? Borzalmas érzés volt. Sírni tudtam volna a felismeréstől, hogy én milyen megalázkodó ribanc vagyok. De maradtam. Csak délelőtt mentem haza. 

Viszont onnétól fogva valami végleg elszakadt. Nem beszéltem vele többet, mondtam, hogy ne is keressen. Ő nem értette, azt hitte világosak voltak számomra a játékszabályok egy ideje - amit persze ő sosem mondott ki. De békén hagyott, valójában leszart engem. Aztán pár hónap múlva írt egy levelet, hogy tisztázzuk a dolgokat. Hiányzom neki, mint barát, nem akar tőlem végleg elszakadni. Persze a levelében alapvetően engem okolt, mint mindig; most sem sikerült belátni a hibáját. De felvettük újra a kapcsolatot. Egyszer-egyszer bepróbálkozott még, előfordult, hogy nála aludtam, de hárítottam a fizikai közeledését.

Ugyanakkor továbbra is motoszkált bennem valami. Simán úgy gondoltam, ha lenyugszik, akár egy életet együtt tölthetünk. Közben a pasik jöttek-mentek, nem találtam senkit aki olyan intelligenciával bír, mint ő. Mindenkit hozzá mértem.

Aztán tavaly nyáron betoppant az életembe Nagy Ő. És abban a pillanatban felejtettem el azt a másikat. Ma már nagyon ritkán beszélünk. Igazából szánalmasnak látom az életvitelét. Értem én őt, de átérezni már abszolúte nem érzem át a viselkedésének a miértjeit.

DE! Bármilyen hihetetlen, mégis nagyon sokat adott nekem. Mondhatni felnyitotta a szemem: megismertem az ő gondolkodását, amivel egy ideig azonosulni is tudtam (persze csak azért, hogy ne veszítsem el); és emellett olyan mélyre kerültem érzelmileg, hogy kimászva a gödörből, most már meg tudom különböztetni a feketét a fehértől. Sokszor mondogatja Nagy Ő, hogy mekkorra mázlija van velem, mert nem vagyok hárpia, nem vagyok hisztis picsa, nem akarok papucsot csinálni belőle, de gondoskodom róla, támogatom, és szeretem őt.

Nos, ezt főként a fent említett balféknek köszönheti. Én meg büszke vagyok magamra, hogy tanultam minden egyes hibámból. Úgy élhetek normális életet, hogy tudom mi van "odaát", a pokol bugyrain is túl.

No, mégsem volt ez olyan sad story ;-)