A rossz szülői minták felelősek elsősorban azért, hogy egy ember nem tud normális párkapcsolatot kialakítani - mondja Csernus doki. Már a Nő-ben is ezt pedzegette, és a Férfi-ban is erre tér ki.
Oké, ezt elfogadom. DE! Ha azt veszem, hogy Magyarországon minden negyedik házasság válással végződik, és a házasságban élők jó része is szenved a kapcsolatában, akkor nekem vajon mekkora sanszom van arra, hogy olyan párt találjak, aki megfelelő viselkedésmintában részesült a szülők részéről?
Jómagam azon szerencsések közé tartozom, akiknek nem váltak el a szülei, és a mai napig boldogok egymás mellett (nem kamuzom, a boldogtalanságot lehet látni, és rajtuk nem látom). Szóval én elvileg (sic!) szocializálódás szempontjából alkalmas vagyok normális párkapcsolatra - vagyis többek között tudom, hogy mit jelent szeretni a másikat, ápolni őt, ha beteg, segíteni neki, ha szüksége van rá, megosztani vele a házi és egyéb munkákat stb.; átérzem az érintések, puszik, ölelések, kedves szavak jelentőségét és gyakorlom is őket. (Na ehhez képest hol vagyok most...)
Visszatérve a rögtönzött statisztikámra: mondjuk azt, hogy a házasságok fele nem működik jól. Tehát kettőből egy gyerek meglehetősen rossz mintát lát maga előtt, és mivel nem ismer mást, ezért csak ezt tudja kvázi leutánozni (ezt Csernus mondja). Namármost, az én női szemszögemből nézve, ez azt feltételezi, hogy a pasik fele - némi sarkítással élve - "képtelen" a megfelelően kiegyensúlyozott párkapcsolatra.
A fennmaradó számításba jövő férfiak fele pedig nagy valószínűséggel már megtalálta a párját. Megint csak rögtönzök, de vegyük úgy, hogy végeredményben maradt nekem az összes korban hozzám illő pasi közül 25%, akivel tudnék valamit kezdeni. Ez jelentheti azt, hogy egy a négyhez az esélyem arra, hogy megtaláljam azt a férfit, akivel érdemes lenne párkapcsolatba bonyolódni?