Befejeztem valamit, és semmi sincs előttem. Ilyen még az életben nem volt. Sokszor váltottam iskolát: elbúcsúztam a régitől, lezártam azt, de mindig tudtam, hogy egy másik suli jön. Leérettségiztem, és tudtam, hogy nagy valószínűséggel szeptemberben már az egyetem padjait koptatom. Lezártam egy vizsgaidőszakot, de pár hétre rá már keződött is a következő szorgalmi időszak. Sosem volt még olyan, hogy ne lett volna "hogyan-tovább".
Persze most is vannak "hogyan-továbbok", de azok olyan kicsik, mint bolha p.csén a pattanás (már elnézést :-)).
Bocsánat, hogy megint a szenvelgést kell olvasnotok, de engem komolyan zavar, hogy hónapok óta nem sikerül olyan helyre kerülnöm, ami megfelelő lenne.
Nyilván, bennem is van a hiba. Azt már kitárgyaltuk, hogy bölcsészként nem sok mindenhez értek. Ha végig nézem az álláshirdetéseket, rémülten konstatálom, hogy azok 60%-a pénzügyes, közgazdász, HR-es meló. A fennmaradó rész fele pedig mérnöki, és informatikai. Maradt 20%. Ennek megint csak a fele marketinges (ez, basszuskulcs, nagyon megy manapság... most hogy válság van, kell ám a marketing rohadtul...).
No mindegy. Olyan állás, ami nekem jó, azt ugysem hirdetik meg.
Konkrétan eddig a médiában probálkoztam. Azt hiszem, ez utóbbi kifejezés jellemzi a legjobban a dolog sikerességét. Most lett volna egy lehetőségem. Próbaidős is voltam. De maradjunk annyiban, hogy a teljesíthetetlenül magas elvárások és a tolerancia-hiány miatt kénytelen voltam kiszállni. Természetesen maradhattam volna, ingyen. Ez a rákfenéje ennek az egész szakmának. Ha gyakornok vagy kezdő vagy, örülj, hogy egyáltalán ott lehetsz, és gürizz napi 12 órában nulla pénzért. Maximum egy köszönömöt néha elmotyog a főszerkesztőd*. Viszont sajnos nekem a kenyeret a boltban nem egy köszönömért adják...
Szóval most kitaláltam, hogy mégiscsak nyelvtudor lennék, elmegyek hát szépen tanítani egy nyelviskolába. Nem mintha halálra keresném magam ott, de legalább egy alapvető életszínvonalat megengedhetek magamnak, abból a fizetésből.
Egyébként amikor még anno tanári gyakorlatomat teljesítettem egy gimnáziumban, baromira élveztem. Imádtam a kölyköket, az utolsó órám végén majdnem eleredtek a könnyeim, hogy kész, vége, nem tanítom őket többet. Azt hiszem kevés olyan őszinte és jóleső elismerést kaptam életemben, mint akkor: az óra végeztével felállt az osztály, és megtapsoltak. Még csokit is kaptam tőlük :-)
Na persze, pár hónapja azt gondoltam, milyen fasza médiamunkás leszek. De nem jött össze. Lehet, hogy tanárként is megszívom?
Még tavaly nyáron volt egy olyan ötletünk egyik haverommal, hogy amint lediplomáztam, fogjuk a cókmókunkat, és szépen lelépünk világot járni. Arra megyünk, amerre a szél fúj minket. Alkalmi melókból összeszedjük azt a pénzt, ami az utazásra kell.... Természetesen, én ehhez igazából túl beszari vagyok. Hát ez van.
Egyébként Márai mondja A gyertyák csonkig égnek-ben, hogy az ember nem kap különdíjat az élettől csak azért, mert úgy cselekedetett, ahogy kellett:
"Vágy másnak lenni, aki és ami vagyunk. Ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másképp elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek, vagy olyanok vagyunk. S tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dícséretet, nem tűznek a mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk, vagy önzők és kopaszok és hasasok vagyunk. Nem, tudni kell hogy semmiért nem kapunk jutalmat sem dícséretet. El kell viselni, ennyi a titok."
* Nota bene: csodálkozunk, hogy olyan silány az egész média (tisztelet a kivételnek), amikor a médiamunkások alig vannak megfizetve? És csak a fiatalok csinálják, mert örülnek, hogy van rá lehetőségük? Az öreg róka ritka, mint a fehér holló (hogy egy ilyen szép képzavarral éljek): nincs kitől megtanulni a szakmai fortélyait, no meg a gerincességet... Persze egyrészt a savanyú szőlő szól belőlem, de nagyrészt a tapasztalat. Három lépés távolságból jobban látja az emberek a dolgokat, mint, amikor benne van.
