A héten már másodszorra jön velem szemben az, hogy voltaképpen a nők élete csakis az egymással való versengésből áll.  Egyrészt nem a férfiaknak öltöznek ki, hanem a másik nőnek, hogy éreztessék vele, jobbak, szebbek, kívánatosabbak nála.

Aztán itt van Kundera, akinek az egyik szereplője azt fejtegeti, hogy mi másért akarnák a nők elcsábítani a férfiakat, ha nem azért, hogy a másik nőt megalázzák a versenyben. Ha a gyengébbik (?) nem nem utálná egymást ennyire, nem is lenne reprodukció, mert a férfiak nem érdekelnék egyáltalán őket.

Nagyon mélyen magamban néztem. De hiába. Semmi rivalizálásra utaló nyomot nem találok magamban. Nőtársaságba sosem öltözök ki. Akkor figyelek oda egy picit jobban, ha tudom, férfiak is lesznek. Ha meg úgy adódik, hogy csak és kizárólag pasik vannak, akkor meg pláne jobban odateszem magam. És ez akkor is így van, amikor a legjobb barátommal találkozom, aki már ezer éve ismer, és simán elviselné, ha kivételesen nem sminkelném ki magamat - de még ekkor sem hagyom ezt ki.

És pasit sem azért tartok, hogy felvágjak vele a barátnőim, vagy egyéb nőnemű egyedek előtt. Sőt, nem is felvágás céljából járok valakivel. A legviccesebb pedig az, hogy egy nagyon szűk baráti kört leszámítva szinte sosem hencegek a legújabb "hódításommal". Férfi nekem vagy az "egészséges életmód" miatt kell, vagy ha komolyabb, akkor meg nem (csak ;-)) a szükség vezérel, hanem magától értetődik számomra, hogy ő az, akiben ki tudok teljesedni. Egy picit olyan ez, mintha a jinem lenne. Vagy legalábbis addig az, amíg rá nem jövök, hogy benéztem a dolgot :-)

Szóval, nem, nem hinném, hogy a női nemet a férfiakért folytatott rivalizálás vinné előre.

Nota bene, az is lehet, hogy eddig olyan mázlim volt, hogy nem voltam huzamosabb ideig nő dominanciájú közösségben, és ezért nem látom ilyen tragikusnak a helyzetet...