Már kezdtem mostanában g.ci nagy ribancnak érezni magamat, amikor kiderült, hogy egy régen látott barátnőm is hasonló szingli-kórságban szenved, mint én. Először óvatosan kezdtem neki mesélni magánéletem eseményeit. A harmadik percben közbeszólt, hogy ne szégyelljem magam, pontosan tudja miről beszélek.
Ő is évek óta próbálkozik a párkereséssel, és egy az egyben ugyanarra jutott, mint én: nem tud olyan férfit találni, akit normális keretek között fel tudna vállalni. Vagy éppenséggel szíves örömest bemutatná az adott pasit a családjnak, a barátainak, csak éppen az ágyban nem illenek össze, akkor meg minek együtt járni?
Nos igen, én jelenleg négy pasiból tudnék egy 100%-osan megfelelőt összegyúrni magamnak. Az egyik zseniálisan jó az ágyban, csak éppen attól borulok ki, hogy kétszer kell elismételnem ugyanazt a poént, hogy megértse. A második dumájától majd' elalélok, és feltöltödőm pozitív energiával, csak ő meg éppenséggel annyira kedvel, hogy inkább elmenekül előlem, mert nem akarja, hogy az ő csapodár életmódja miatt én sérüljek. A harmadik lelkileg és világlátásban a kiköpött másom, de ő szintén szabadság-párti. A negyedikkel olyan éteri magasságokban repülök szellemileg, hogy a világot meg tudnánk váltani karöltve, és mi ketten lennénk az új vallási vezetők, viszont a szexben rettenetesen eltérőek vagyunk.
Legszívesebben összegyurmáznám őket, kidobnám a nekem nem tetsző részeket, és itt állna előttem életem férfija, akit még a világ végére is követnék.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy ilyen férfit a büdös életben nem fogok találni. És én sem leszek soha minden tekintetben megfelelő annak a pasinak, aki komolyan akarna engem.
Lehet ezt a fogyasztói társadalom mellékhatásának tekinteni. Mert ahogy tusfürdőjét váltogathatja az ember, úgy bánhat az ellenkező nemmel is. Túl nagy a választék. Ha mégsem jött be a tusfürdő illata, legközelebb másikat emelek le a polcról...
Én úgy gondolom, ez valóban a 20.-21. század vívmánya. De senki sem erőltette ránk (hacsak nem robotok irányítanak minket, mint a Mátrixban :-)). Mi magunk tehetünk róla. Mert emberek vagyunk. És gyarlók ;-)
Arról van szó - és itt egy másik, amúgy párkapcsolatban élő barátnőm szavait idézném -, szóval a helyzet az, hogy nem akkor leszünk kész egy kapcsolatra, amikor megtaláljuk az Igazit, hanem akkor amikor belülről képesnek érezzük magunkat arra, hogy megállapodjunk, és az éppen kéznél levő, nagyjából megfelelő férfit kiálltjuk ki életünk szerelmének (és ettől még tökéletes harmóniában tudunk vele együtt élni).
Na mármost, én még ehhez fiatalnak érzem magamat. Biztosan a hülye média tehet róla, hogy belém nevelte a szenvedélyek és kalandok iránti vágyat (bár szerintem sokkal inkább a közvetlen környezetem tehet róla, mert 20 évesen még hittem a normális kapcsolatokban). Viszont a hátulütője a dolognak, hogy majd 30-35 évesen fogom azt érezni, hogy most már tényleg kéne valami komolyabb is, mert elfáradtam, és lehet, hogy akkor a siettség hevében a kéznél levő, ám abszolút nem megfelelő egyedet fogom férjül, de minimum a gyerekeim apjának választani. Vagy marad a spermabank ;-)
