Ismered azt az érzést, amikor csak állsz dermedten, mint egy szobor, és a beszélgető partneredet csak félig hallod? Próbálsz közben fapofát vágni, talán még egy félszeg mosolyt is sikerül kicsikarnod magadból. Belül pedig kezd elhatalmasodni a pánik. Először még nem is igazán fogod fel az ítéltet, ami elhangzott pár pillanattal ezelőtt. Aztán szépen lassan leesik a tantusz. Nyeled azokat a rohadt könnyeket, igyekszel továbbra is fenntartani a pókerarcot. Csak a szemed nem tud hazudni. Ahogy a szempilláid dupla olyan gyorsan rebegnek, mint szoktak. Ahogy a szemgolyód folyamatosan mozog jobbra-balra. De te még mindig próbálsz koncentrálni a másik mondandójára.
Aztán legyűröd a hirtelen jött pánikot, és azon merengsz, vajon megérdemelted te azt az ítéletet. Vajon jogos a döntés. Próbálsz reagálni. Próbálod védeni magad. Próbálod belátni, hogy igaza van a másiknak. De mégsem megy. Majd amikor azt hallod a másik szájából, hogy "de ne keseredjen el...", na akkor legszívesebben ordítanál. És még közben dicsérnek is, hogy alapvetően jó amit produkáltál, hogy ígéretes az irományod, de ott van az a kibaszott nagy DE.
Kijössz a szóbából, igyekszel udvariasan elköszönni, némi mosolygással egybekötve - mert szégyelled, ha látják, hogy leterítettek. Kilépsz a folyosóra, mész pár métert, szinte rohansz. De meg kell állnod, mert fuldokolsz, kapkodod a levegőt. A mélylégzésre gondolsz: váll emelkedése nélkül beszívod a mellkasod és a hasad közé a levegőt. Egyszer, kétszer. Nem megy. Inkább sóhajtasz egy nagyot. Legalább a görcs a gyomrodból, az távozzon.
Felemeled a fejed. Arra gondolsz, hogy több is veszett Mohácsnál. Úgy tűnik ez az időszak nem szerencsés neked. Ez van. Persze még órák múlva is bosszankodsz, hogy pedig te milyen ügyes voltál. De úgy látszik, a szorgalmad már a múltté. Kifelé kacsintgatsz, hűtlen vagy az oktatási intézményedhez. Ő pedig így bosszulja meg.