Itt van ez a természetes tehetségű Melinda a Megá-ból. Középkorú is, elesett is, jó hangja is van. Ő lehetne a magyar Susan Boyle (mert ugye nekünk is kell egy). Nagy esély lehetne ez a verseny. És mégis mindenáron el akarja szúrni.

Olyanokat emleget, hogy "meghaladja a képességeit" a feladat, és, hogy ő "túl öreg már ehhez". Soha egy pozitív gondolatot nem hallottam még tőle. Közben meg kiáll a zsűri elé, és hatalmasat énekel. Aztán vége a dalnak: elkezd hunyorogni a reflektorfényben, pofákat vág, mintha pisztollyal kényszerítenék, hogy a színpadon álljon. Semmi, de semmi akaraterő nincsen benne.

Az a típusú ember, aki saját sikereinek útjában áll. Talán az élet már sok csalódást hozott neki, ki tudja... De ha végre sikerélményben lenne része, azt miért nem akarja elfogadni? Miért ágál mindenáron ellene? Miért nem tudja elhinni, hogy az ember saját sikerének kovácsa?

Annyira görcsösen ragszkodik a "neki nem sikerülhet semmi" elképzeléshez, hogy a valóban nem is sikerül. És akkor, fogadjunk, hogy diadalmasan kiállt majd fel: "én megmondtam!". Észre sem veszi, hogy őmaga a legnagyobb ellensége sajátmagának.

Persze, az is lehet, hogy olyan szerződést dugtak az orra alá, amely igencsak okot ad arra, hogy ráfagyjon a mosoly az arcára: pl. két évig ingyen kell dalolásznia a tévékettőn... (a példa "természetesen" csak a fantázia szüleménye ;-)).