(Ezt eredetileg az előző bejegyzésemhez írtam kommentként, reagálva a többiek megjegyzéseire. Aztán rájöttem, hogy olyan hosszú, hogy tellik belőle egy újabb bejegyzésre is :-))
A teljes képhez hozzátartozik tehát még ez is.
Én rákérdeztem, hogy miért hívott fel engem magához akkor, amikor megismerkedtünk. Elnevette magát, és megjegyezte, hogy látja, csak előjött a pszichológia... Aztán azt mondta azért, mert megkívánt és kölcsönösnek érezte a vonzalmat. Ennyi. Ugyebár ezzel én is így voltam, csak rettenetesen fura volt, hogy már másnap hívott is, hogy találkozzunk megint. És gyakorlatilag kétnaponta találkozgattunk. Most meg már kőkemény randiknál tartunk: vacsora, mozi, séta, közös iszogatás a barátokkal... A legszebb, hogy ő nyomja ennyire a dolgot. De ugyanakkor én már a legelső alkalommal kifejtettem a carpe diem életérzést, amire a második találkozásunkkor azt mondta, hogy tiszteletben tartja.
Ahogy feküdtem mellette, és beszélgettünk "rólunk", mondott még valami érdekeset. Illetve többet is, és itt nyugodtam meg teljesen, hogy ő is úgy gondolkozik ahogy én - a látszat ellenére. Azt mondta, hogy úgy van vele, hogy találkozgatunk, közös programjaink vannak, aztán minden szépen kialakul, és majd akkor meglátjuk, hogyan tovább. A végén még hozzátette: "neked sok szeretet kell". Bólogattam. Mire ő: "És én meg sok szeretet tudok adni. Ez a lényeg, nem?"
Egyébként elég komoly korkülönbség van köztünk. Szerintem pontosan tudja, hogy nem szabad engem most bezárnia. Mondhatnám úgyis, hogy egy tapasztalt férfi megértésével tekint rám. És ha direkt mondta azt, amit, akkor nagyon betalált. Mert egy csapásra szűnt meg bennem a vágy, hogy pasizzak mellette. Én sem hittem volna!
A szerelem kérdése meg korántsem olyan egyszerű. Tudom, hogy furán hangzik, de egészen biztos vagyok benne, hogy egyszerre több embert lehet szeretni, illetve több ember felé alakulhat ki vonzalom. Csak ez társadalmilag nem elfogadott. És ugye így gyereket sem lehet nevelni.
Viszont tartom magam ahhoz, hogy mindennek az egónk a gátja. Képtelenek vagyunk elviselni, hogy a párunk számára nem mi vagyunk az egyetlenek - ez kicsit hasonló a testvérek közötti féltékenységhez, vagy akár ahhoz, ahogy egy gyerek féltékeny az anyjára/apjára (de ezeket megtanuljuk kezelni... vagy legalábbis azt hisszük. Mert ha nagyon megkapirgáljuk a felszínt egy csomó olyan családi viszálynak találjuk meg a gyökerét, ami ehhez kapcsolható....:-)).
Szóval a hatalmas egó, meg az énközpontúság. Ezért hisszük azt, hogy csak EGY igazi van. Pedig lehet, hogy nem. És oké, gyereket szülni és nevelni, csak stabil környezetben lehet. De én még nem tartok a családalapításnál. Éppen ezért jelenleg a hűség kérdését én totálisan más kontextusban kezelem.
U.i.: Még mielőtt más veszi észre az ellentmondásaimat, megjegyezném, hogy tudom, hogy néhány kommenttel ezelőtt azt írtam, a férjem engem ne csaljon meg. Most meg hadoválok itt arról, hogy a hűség egy elcsépelt fogalom. De leszögezem, hogy azt egyrészt hetekkel ezelőtt írtam, azóta fordult egyet velem a világ, és én meg próbálok tempót tartani, másrészt a fenti írásból is kiviláglik, hogy a család kérdése valóban más tészta, mint a fiatalkori párkapcsolatoké. Az előbbit meg még nem egészen tisztáztam magamban, ezért vannak ellentmondások. :-)
