Két napja majdnem kimondtam. De még mielőtt a gondolat szóvá érett volna, gyorsan beleharaptam az ajkamba. Még nagyon korai, még nem jött el az ideje - gondoltam -, amúgyis biztosan megijedne az érzelmeimtől. Viszont abban a pillanatban én már teljes bizonyossággal tudtam, hogy szeretem Őt.
Aztán ma reggel, ahogy ébredeztünk, hirtelen elhagyta a száját a bűvös szó. A torkom összeszorult, egy apró könnycsepp mintha meg is indult volna a szemem sarkából. Pár másodpercig lélegzet-visszafojtva bámultam őt. Jól hallottam, tényleg az sz-betűs szót mondta ki? Nem csak hallucináltam? Nézett, nézett rám, fürkészve az arcomat. És megtörtént velem az, ami már hosszú évek óta nem: azt mondhattam egy férfinak, hogy szeretem - tiszta szívből.
És Ő is szeret engem. Még reggel is, kócosan, duzzadt szemekkel, a párna nyomával az arcomon. Sőt, akkor szeret a leginkább!
Már az első randi után sejtettem, de most már valóban tudom is, hogy ilyen bizonyosság csak egyszer van az életben... (és egyben szeretném visszaszívni a tündérmesés bejegyzésemben tett kétkedő és kiábrándult nézőpontomat :-)). Gyerekek, én olyan szerelmes vagyok!
