Azon gondolkodom, mikor lettem Bovaryné. Mert, mi tagadás, mintha azzá lettem volna. Álmokat kergetek, közben nem tudok tiszta szívből semminek sem örülni.

Itt van a (leendő) diplomám. A család már nyaggat, hogy mikor és hogyan ünnepeljük meg. Nem kell megünneplni. Ez csak egy diploma.

Nem is tudom, mit hittem. Hogy az egyetem valamiféle varázspalota, ahonnét kijöve megváltozik az ember élete?

Még így államvizsga előtt is, zavart érzelmekkel viseltetem tanulmányaim színtere iránt. Mást vártam. Nem tudom mit, de valahogy nem ezt. Persze voltak szép napok, jófej emberek, barátokat is találtam. Csak éppen ehhez nem kell egyetem.

Azt hittem okos vagyok, és öt év múltán még okosabb leszek. És most totális káosz uralkodik bennem: nem tudom mit gondoljak a világ dolgairól, mit hova tegyek, és hogyan induljak el. Egyáltalán megéri elindulni?

Bármit csináljak is, középszerű leszek. Átlagos. Szürke.

Nincs kedvem beállni a sorba.