Hány fecske kell egy nyárhoz?

Tegnap kedvenc* romkocsmánkban sörözgettünk barátokkal, amikor a párom megkérdezte, hogy ugyan honnét ismerem azt a srácot a szemközti asztaltól. Már miért ismerném, kérdeztem én naivan. Hát, mert mintha ideköszönt volna. Egyáltalán nem volt ismerős a gyerek - bár megboldogult szinglikoromban valószínűleg nagyon is az esetem lett volna. Ááá, csak a párom képzelődik, vagy esetleg a mögöttünk ülőknek köszönt a srác. De azért felkeltette az érdeklődésemet, és néha-néha rásandítottam. Ő pedig, nem szégyellve magát bámult engem - annak ellenére, hogy közben egy szöszinek udvarolt hevesen. Hah, mondom, ez tényleg engem néz. El is gondolkodtam, hogy elképzelhető, hogy tényleg találkoztam már vele a pesti éjszakában. De nem tudtam felidézni.

Így hát büszkén vettem tudomásul, hogy érdeklek még más férfiakat - még akkor is amikor ott ül mellettem, vállamat átkarolva a pasim :-) Ez amolyan ego-növelő érzés, nincs mit tenni, kell ez néha.

*Bár tényleg nem tudom miért kedvenc: szar a pia, meg drága is, lepukkant az egész hely, a klotyó meg úgy néz ki, mintha robbantottak volna.

Rettentő kicsinek érzem magam. Különösen amikor közgazdász, pénzügyes, idegenforgalmis környezetbe kerülök. Tegnap a barátaimmal söröztünk, természetesen egyikük sem bölcsész: viszonylag zökkenőmentesen találtak maguknak munkát - persze azt mondják, nem a legjobbat, de legalább fizetésük van.

Talán sosem fogják megérteni, mit jelent bölcsésznek lenni. Félig megértően, félig magukban mosolyogva hallgatják az én munkakeresési-kálváriámat.

Természetesen, szókimondó barátnőm egyszer csak kiböki, hogy vannak olyan cégek, ahol kifejezetten az a mottó, hogy "csak bölcsészt ne!".

Igazából még ha bólogatok is, nagyon fáj ezt hallanom. Olyannyira, hogy ma hajnalban felébredek, eszembe jut ez a megjegyzés, és alig bírok visszaalduni, mert folyamatosan ezen pörgök. Baromi mérges vagyok erre a kib.szott világra! Tudniillik, bár nem tudok számológép nélkül számolni, de nem vagyok hülye. És ahogy körbenézek a szaktársaim között, kifejezetten értelmes, intelligens embereket látok.

Én nem holmi újonnan alakult kamu-főiskolán végeztem. Nem tingli-tangli órákra jártam, hanem keményen belémverték az irodalmat, a nyelvészetet, a különböző szociológiai, pszichológiai, kommunikációs stb. elméleteket. Művelt és tájékozott vagyok, képes vagyok irdatlan mennyiségű anyagot értelmezni és feldolgozni. Emellett gyorsan tanulok, nem kell szásszor elmagyarázni valamit. Nyitott vagyok, és jól kommunikálok az emberekkel. Mellesleg az empatikus készségem is nagy. Ja, és két nyelven beszélek folyékonyan.

Tény, nincsen kereskedelmi vénám, a matematikával pedig mindig is hadilábon álltam. Persze jobban jártam volna valamiféle idegenforgalmi vagy hr-es iskolával. Oda konkrétan a matek felvételi miatt nem mentem. Pedig sosem a logikámmal volt a baj, hanem azzal, hogy elszámoltam magamat. Ezt a magyar oktatás nem tűri, és különösen nem tűrte a matek tanárom. Talán, ha másik tanárom lett volna... No mindegy, késő bánat!

Mindenesetre nagyon rossz érzés úgy elküldeni egy valag önéltrajzot, hogy látom lelki szemeim előtt a hr-est, amint meglátván a "bölcsészkar" szót, már küldi is a lomtárba a pályázatomat. Persze ennek az lesz a vége, ahogy a viccben is: "tudod mit Medve, ba.. meg a kapádat!"* :-).

Mindenesetre, nehéz ügy bölcsészként elhelyezkedni. Egész egyszerűen, nem vesznek komolyan. Egyik széplelkű művész barátom siránkozott nemrég, hogy micsoda képtelenség, hogy nem kell senkinek sem az ő műveltsége, sem a tudása. Annyi mindent tudna átadni. De ebben a pénzorientált világban fittyet hánynak rá meg a kultúrára.

Ugyan már, kinek kell az általános műveltség! Hiába szajkózzák mindenfelől, hogy ma mindenhez kell érteni, ez egy óriási kamu. Speciális tudás kell mindenhova (legfőként gazdasági, mérnöki, informatikai). Ha ez nincsen meg, feleslegesen képezted magad a felsőoktatásban. Jobban jártál volna, ha elmész egy butikba eladónak érettségi után.

Múlt héten találkoztam a volt magyartanárommal - aki nem mellesleg zseniális ember és pedagógus. Elmeséltem neki is, hogy állok a diploma után. Ő rezzenéstelen arccal csak ennyit kérdezett: "És milyen határidőt adtál magadnak az álláskeresésben?". Ebben minden benne volt, én meg csak hebegtem-habogtam, hogy hát még megírom a tanári szakdolgozatomat is, ami még hátra maradt, és akkor nyáron izé-bizé, így meg úgy. "Aha, és akkor addig a szüleid tartanak el...".

Nos igen, ilyen az ember, ha "értelmiségi" (bár ezt a szót nem igazán kedvelem): nehezen veszi rá magát, hogy egyéb "alantas" munkát végezzen...

*Annak, aki nem ismerné: Nyuszikának kapára van szüksége. Felkerekedik, hogy kölcsön kérjen egyet Medvétől. Az úton azon morfondírozok, vajon oda fogja-e adni neki: "Áá, Medve amúgyis mindig olyan barátságtalan. Sosem segít senkin. Nem biztos, hogy kölcsön adna bármit is. Tulajdonképpen, meglehetősen irigy ez a Medve. Tuti nem fogja kölcsön adni a kapáját. Nem bízik ez meg senkiben." Imigyen elmélkedik Nyuszika, amikor odaér Medve házához: "Pff, egészen biztos, hogy el fog küldeni a fenébe." De azért bekopogtat, Medve kinyitja az ajtót. Mire Nyuszika: "Tudod mit Medve, ba.. meg a kapádat!" :-D

Vannak a hétköznapokban megmagyarázhatatlan dolgok. Ezek egyike, hogy dolgok eltűnnek, csak úgy. Mintha kis manók csórták volna el őket. Ilyen a zokni. Elvileg az összeset kimosom, és mégis páratlanul maradnak... és jellemzően csak hetek múlva kerül elő a megfelelő pár a hiányzó darabhoz. Fogalmam sincs, hogy csinálják, de sosincs meg egyszerre az összes pár.

A másik nagy eltünő-művész a szemceruza. Ugye eleve egyszerre három táskát használok (kicsit, nagyobbat, még nagyobbat, úticéltól függően :-)). És mindig hordok magammal szemspirált meg szemceruzát. Míg az előbbi sosem tűnik el, addig az utóbbit folyamatosan hajkurászom. Persze nem találom sosem, így kénytelen vagyok újat venni, aztán hipp-hopp előkerül az elveszett darab - természetesen olyan helyen bukkan fel, amire még álmomban sem gondoltam volna. Aztán ott van a szemceruza, negyedéven belül már a harmadikat veszem. Gőzöm sincs hogyan hagyom el őket, szerintem kiugranak a fiókból.

Persze a csenőmanós változat sem rossz ;-): http://port.hu/cseno_manok_the_borrowers/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=3223

Megvan az új állásötletem: alibi ember leszek. Álbarátnőt alakítok, vagy elmegyek a hűtlen feleségek helyett konferenciákra, miközben ők egy hotelben kamatyolnak a szeretőjükkel.... Ilyen ügynökség az internet és a Napló tanúsága szerint létezik: alibigyártó cég. Aki bármilyen ügyletedet fedezi. Ha próbára akarod tenni szerelmed hűségét, színészekkel próbálja elcsábítani őt. Ha féltékennyé akarod tenni párod, a színész eljátssza az álbarátod. Ha hűtlenkedni akarsz, az ügynökség fedez téged.

A cég szóvivője szerint, ha egyszer létezik ez a jelenség (vagyis a megcsalás), akkor azt nem megítélni kell, hanem kezelni. És hogyan kezelné ezt másként a vállalkozó, ha nem támogatással. Ha hazudunk, hazudjunk jó nagyot és mindezt profizmussal!

Gratulálok! És én még azt hittem, hogy a győzikesó-val elértük mélypontot. Tévedtem.

Szóval ez igen! Le a kalappal az élelmes pénzhajhászok - meg úgy amblokk az egész társadalom - előtt! Örülök, hogy még véletlenül sem próbálunk meg szembenézni önmagunkkal, gyengeségeinkkel, hibáinkkal, rossz párkapcsolatainkkal. Minek is azt? hiszen még támogatnak is ebben a "profik" (ezzel a szóval jellemzi magát az a bizonyos ügynökség).

Szó sincs róla, hogy én magam lennék a megtestesült erkölcs. Én is kavartam már boldog párkapcsolatban élő férfival. De fiatalság, bolondság. Azóta benőtt a fejem lágya, átértékeltem a dolgokat. A két év szingliségben eltöltött tapasztalataim alapján levonhattam a következtetést: az emberek buták és undorítóak. Igen, néha még én is az voltam. De sikerült rádöbbennem arra - és ehhez egy normális férfi is kellett -, hogy van még őszinteség és önismeret a világon.

Persze huszonévesen mégis mit papolok én a hűségről és a párkapcsolatról, amikor nem éltem le tizenévet egy férfi mellett? Nem szembesültem a gyerekneveléssel, a mindennapi piszlicsáré gondokkal, az unalommal. De nem tehetek róla, ott motoszkál bennem, hogy az élethez gerinc kell (oké, ezt Csernustól vettem, de mélyen egyetértek vele). Azt viszont sajnos nem lehet a plázában venni kilóra. Azért meg kell dolgozni. Pokoli nehéz lehet szembenézni önmagunkkal. És a tükröt sem köpködhetjük, minden egyes alkalommal, amikor belenézünk, mert fárasztó azt letisztítani mindennap.

Hát jó! Legyenek megcsalások, legyenek őszintétlen kapcsolatok! Legyen ebből biznisz, ha már úgyis ilyen korcsok vagyunk! Hazudjunk a párunknak, hazudjunk a gyerekeinknek, hazudjunk önmagunknak: az nem fáj. Mégis ki szeret fájdalomban élni?

Én viszont nem szeretnék gyereket szülni egy ilyen világba (ezt még sosem mondtam, de most kezd betelni a pohár).

N.b.: Mindazonáltal merem remélni, hogy ez az egész alibi dolog csak egy médiahack (mint a magyar afrikai törzs volt). Akkor némiképp helyreállna a lelkivilágom.

Tegnap már nem a téli kabátomat vettem fel.

Ma egy cukrászda előtt járva, csillogó szemmel vettem észre, hogy éppen a fagyis pultot állítják fel.

A közelben levő játszótérről pedig hangos gyerekzsivaj hangját hallom.

Azt hiszem, itt a tavasz!

Ma reggel ismét mellé nyúltam a boltban, és főzőtejszín helyett habtejszínt vettem. Ez másodjára történik meg velem, mert az a galád milli direkt úgy csomagolja a dobozokat, hogy össztéveszthető legyen a két termék: a főzőtejszínt a habtejszíntől csupán annyi különbözteti meg - a nevén* kívül természetesen -, hogy a képen látható fehér tejszínen az utóbbi esetében nincsen zöld fűszer. De amúgy a doboz színvilága, a betű típusa totálisan megegyezik.

Szóval, a nagy kérdés: mit kezdjek három doboz HABtejszínnel? Várom az ötleteket.

*De ugyebár az már rég tudott - a brit tudósoknak hála -, hogy nem betűről betűre olvasunk, hanem globálisan látjuk a szavakat...:-)

Már egy jó ideje figyelem a különböző munkahelyeken, hivatalokban lévő WC ajtón elhelyezett szolgálati közleményeket. Tudniillik, hogy ne hagyj magad után szaros vécét, bameg. Na mármost, én azt hittem még zsenge ifjúkoromban, hogy ez a fajta kommunikáció csak a suli klotyókban szokás (ugye ott még meg szokták dobni egy ne cigizz című közleménnyel is). Mert ezek a kamaszok nem képesek lehúzni a vécét, véres tamponnnal dugítják el a lefolyót, csikket dobálnak a földre ésatöbbi.

Ez nem újdonság. Az már valamivel meglepőbb volt, hogy egy nagy irodaháznak a WC-jében is hasonló figyelemfelkeltő irományt olvashattam. De hát üsse kavics, az irodisták sem tökéletesek. Na de az, hogy a MeH-ben, ahol ugye magasan képzett, kulturált és legfőképp intelligens emberek dolgoznak, nos, hogy itt is azt kell a WC-ajtón olvasnom, hogy a tisztelt hölgyek legyenek olyan kedvesek és használjanak WC-kefét szükség esetén, na ez már némiképpen meghökkentett. Hát ezért tart itt ez az ország, kérem szépen! Ezek még a klotyót sem tudják rendesen használni...

Viszont a prímet egy másik WC backdoor communication viszi (szintén olyan helyről származik, ahol elvileg értelmes emberek dolgoznak): Akinek luxus lehúzni a WC-t, az próbáljon meg asszimilálódni - ez látható kint. Bent pedig: undorító, ami a női wc-ben uralkodik, nyugodtan meg lehet fogni a wc-kefét, nem bánt. :-)

Érdekes következtetéseket lehet levonni a wc-használati szokásainkról, és arról, hogy ez milyen kardinális kérdést jelent minden munkahelyen. De tudjátok mi: mindenki húzza le magát a budin!

...ami egy életen át tart. Függés a szülőktől. Ők adják neked az életet, és éppen ezért fenntartják a jogot maguknak, hogy ők is szívják le alkalomadtán a leggyorsabban és leghatékonyabban az energiáidat. Merthogy beleszólnak a dolgaidba. Persze, a lehető legnagyobb jóindulattal teszik mindezt. De, mint tudjuk, a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Alig ismerek olyan embert, aki ne harcolna így vagy úgy a szüleivel (jellemzően csak az egyikkel, mert a másikban támaszt talál mindig - mégha csöndes társ is). Egyik barátom az elköltözést fontolgatja, ami az ő korában tulajdonképpen már egészséges is lenne. Konkrétan mérgezik egymás levegőjét a szüleivel. De ami még ennél is fontosabb, rájött egy olyan titokra, amire egy szép nap mindenki ráébred, és legszívesebben azon nyomban vissza is aludna, de már nem tud csukott szemmel járni többé. "A szüleim már csak féligazságokkal tudnak előállni" - ez a kulcsmondat.

Amíg kicsi vagy, mindent elhiszel nekik. Aztán persze kamaszként megkérdőjelezed a szavaikat és cselekedeteiket, de azért a lelked mélyén még bízol bennük és a hitelességükben. Aztán rájössz, hogy ők sem tökéletesek, és vannak olyan dolgok az életükben, amit elszúrtak. Végül pedig lehull a lepel: ők sem ismerik az egyedül üdvőzítő utat a boldogsához és a boldoguláshoz. Féligazságok, elhallgatott igazságok, és hazugságok követik egymást. Természetesen, ők megkérdőjelezhetetlen igazságnak veszik az életvitelüket, és teszik ezt már évek óta. A bibi ott van, hogy téged már nem lehet átverni.

A függés viszont megmarad. Mert mégis csak ad az ember a szülei véleményére. Egyrészről szeretnél úgy viselkedni, mint, ahogy azt elvárnák tőled, másrészről ott motoszkál benned, hogy, de hiszen ők sem jobbak, ők sem tudják a tutit. Néha nem érted miről is beszélnek egyáltalán, és miért látják olyan torzan a világot - a te nézőpontodhoz képest, persze. De az a megfelelési kényszer ott van benned, mert beléd ivódott. És ezzel a disszonanciával nem tudsz mit kezdeni.

Engem már gyerekkorom óta anyukám tud pillanatok alatt kiborítani. Totálisan felesleges dolgokon kapunk össze. Ő mondja a magáét, én meg hüppögök. Talán azért fáj minden kritizáló szava (és abból akad bőven), mert szeretem őt. De ha meggebedek sem tudok annak a képnek megfelelni, amit ő rólam kialakított. Pontosan azért mert ez a kép hemzseg a féligazságoktól.

Befejeztem valamit, és semmi sincs előttem. Ilyen még az életben nem volt. Sokszor váltottam iskolát: elbúcsúztam a régitől, lezártam azt, de mindig tudtam, hogy egy másik suli jön. Leérettségiztem, és tudtam, hogy nagy valószínűséggel szeptemberben már az egyetem padjait koptatom. Lezártam egy vizsgaidőszakot, de pár hétre rá már keződött is a következő szorgalmi időszak. Sosem volt még olyan, hogy ne lett volna "hogyan-tovább".

Persze most is vannak "hogyan-továbbok", de azok olyan kicsik, mint bolha p.csén a pattanás (már elnézést :-)).

Bocsánat, hogy megint a szenvelgést kell olvasnotok, de engem komolyan zavar, hogy hónapok óta nem sikerül olyan helyre kerülnöm, ami megfelelő lenne.

Nyilván, bennem is van a hiba. Azt már kitárgyaltuk, hogy bölcsészként nem sok mindenhez értek. Ha végig nézem az álláshirdetéseket, rémülten konstatálom, hogy azok 60%-a pénzügyes, közgazdász, HR-es meló. A fennmaradó rész fele pedig mérnöki, és informatikai. Maradt 20%. Ennek megint csak a fele marketinges (ez, basszuskulcs, nagyon megy manapság... most hogy válság van, kell ám a marketing rohadtul...).

No mindegy. Olyan állás, ami nekem jó, azt ugysem hirdetik meg.

Konkrétan eddig a médiában probálkoztam. Azt hiszem, ez utóbbi kifejezés jellemzi a legjobban a dolog sikerességét. Most lett volna egy lehetőségem. Próbaidős is voltam. De maradjunk annyiban, hogy a teljesíthetetlenül magas elvárások és a tolerancia-hiány miatt kénytelen voltam kiszállni. Természetesen maradhattam volna, ingyen. Ez a rákfenéje ennek az egész szakmának. Ha gyakornok vagy kezdő vagy, örülj, hogy egyáltalán ott lehetsz, és gürizz napi 12 órában nulla pénzért. Maximum egy köszönömöt néha elmotyog a főszerkesztőd*. Viszont sajnos nekem a kenyeret a boltban nem egy köszönömért adják...

Szóval most kitaláltam, hogy mégiscsak nyelvtudor lennék, elmegyek hát szépen tanítani egy nyelviskolába. Nem mintha halálra keresném magam ott, de legalább egy alapvető életszínvonalat megengedhetek magamnak, abból a fizetésből.

Egyébként amikor még anno tanári gyakorlatomat teljesítettem egy gimnáziumban, baromira élveztem. Imádtam a kölyköket, az utolsó órám végén majdnem eleredtek a könnyeim, hogy kész, vége, nem tanítom őket többet. Azt hiszem kevés olyan őszinte és jóleső elismerést kaptam életemben, mint akkor: az óra végeztével felállt az osztály, és megtapsoltak. Még csokit is kaptam tőlük :-)

Na persze, pár hónapja azt gondoltam, milyen fasza médiamunkás leszek. De nem jött össze. Lehet, hogy tanárként is megszívom?

Még tavaly nyáron volt egy olyan ötletünk egyik haverommal, hogy amint lediplomáztam, fogjuk a cókmókunkat, és szépen lelépünk világot járni. Arra megyünk, amerre a szél fúj minket. Alkalmi melókból összeszedjük azt a pénzt, ami az utazásra kell.... Természetesen, én ehhez igazából túl beszari vagyok. Hát ez van.

Egyébként Márai mondja A gyertyák csonkig égnek-ben, hogy az ember nem kap különdíjat az élettől csak azért, mert úgy cselekedetett, ahogy kellett:

"Vágy másnak lenni, aki és ami vagyunk. Ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másképp elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek, vagy olyanok vagyunk. S tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dícséretet, nem tűznek a mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk, vagy önzők és kopaszok és hasasok vagyunk. Nem, tudni kell hogy semmiért nem kapunk jutalmat sem dícséretet. El kell viselni, ennyi a titok."

* Nota bene: csodálkozunk, hogy olyan silány az egész média (tisztelet a kivételnek), amikor a médiamunkások alig vannak megfizetve? És csak a fiatalok csinálják, mert örülnek, hogy van rá lehetőségük? Az öreg róka ritka, mint a fehér holló (hogy egy ilyen szép képzavarral éljek): nincs kitől megtanulni a szakmai fortélyait, no meg a gerincességet... Persze egyrészt a savanyú szőlő szól belőlem, de nagyrészt a tapasztalat. Három lépés távolságból jobban látja az emberek a dolgokat, mint, amikor benne van.

Olvasom egy barátnőm blogját. Rettenetesen régen nem beszéltünk egymással. Ő is el van havazva, meg én is. Na meg mindig is meglehetősen eklektikus volt kettőnk kapcsolata: hol sülve-főve együtt pizsama-partyztünk, hol pedig fél évig se kép, se hang.

Szóval belemélyedtem a blogjába, amit már vagy két hónapja nem olvastam. És meglepődtem. Pszichomókushoz jár, és most kezd rájönni arra, hogy miért van ennyire elcseszve az élete. Ezt én, kivülállóként már évek óta látom, csak sosem voltam olyan bátor, hogy szembesítsem vele. Tudniillik igencsak sértődékeny, és minden nem megfelelő módon elhelyezett kritikát hadüzenetnek vesz. Szóvál nála a kérdezős-módszer a nyerő, és ezt egy pszi végig is tudja vinni (plusz nem barátja, ismerőse).

Érdekes látni azt, hogy hogyan döbben most rá dolgokra. Persze még mindig nem mindent lát tisztán (vagy legalábbis úgy, ahogy én, de mondhatom, hogy tisztábban látok, mint ő, mert én őt három lépés távolságból figyelem, úgyhogy talán objektívebb is vagyok). Felismerte, hogy a családja - aki mellesleg valóban mindig is a legjobbat akarta neki - az, aki a legjobban gátolja őt (érzelmi és anyagi zsarolások révén). Ugyanakkor még nem jutott el odáig, hogy észrevegye: ő maga a legnagyobb akadálya a boldogságának. De hát ehhez nem elég pár hónap pszichiáter (ha egyáltalán tud segíteni, de láttam már csodákat).

Szóval a barátnőm esete kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon én mennyire látom tisztán a saját életemet, cselekedeteimet, gondolataimat, szüleimmel, családommal való kapcsolatomat. Biztosan sok érdekes dolgora rájönnék. Persze én nagy analizálgatós elme vagyok (majdnem pszichológusnak mentem...), és nem csak másokat, hanem magamat is állandóan felülvizsgálom. Ha feszült vagyok vagy mérges, esetleg kellemetlenül érzem magam, akkor miután elmúlt a rossz érzés, egyből beindul az ön-analízis: mit éreztem az adott helyzetben? mi és miért váltotta ki belőlem azt az érzést? hogyan nem érezném rosszul magamat? Minden esetben valamiféle konklúzióra jutok, de még így is biztos vagyok benne, hogy a természetes védekező mechanizmusaim nem engedik láttatni a teljes képet önmagamról. Beismerem a hibáimat, de csak egy részét. Persze ezt úgysem mondom el senkinek, és mégis saját magam előtt is szégyellek dolgokat.

Mindenesetre merem remélni, hogy a lehető legtöbbet megteszem azért, hogy lássam az erényeimet és a hibáimat, és tudjak változtatni, ha szükséges. Ez pokoli meló, sok-sok papírzsepi kell hozzá, de az évek múlásával rutinossá válik az ember. Na és persze nem másokban kell keresni a hibát, hanem saját magadban. Vagy legalábbis ebből kell kiindulni.